2024. október 16., szerda

Hazaút


Reggeli kávé, izgalom. Kevesbé jó alvás. Hazavágyás.



Ezt szereztem tegnap. El sem hiszem.

Aztán már 300 km/h- val robogok Madridba a vonattal.



Madridban elengedtem magam, és csak kószáltam. Simán megvolt a mai 15 km is 😀. Nagyon dimbes-dombos, ezért nem jutottam be a belvárosba. Kb. 4 órám volt a városban. Nagyon élhető hely. A légkörébe beleéreztem, a nevezetességek megvárnak...

Egy piaci helyen a nap menükét kértem, anélkül, hogy tudtam volna, mi az. Nem csalódtam. Hangulatos volt.



Itt pedig sonkát vettem a fiúknak.


Aztán már csak a reptérre kellett kijutnom. Meg kell mondjam, Google barátom nélkül nem sokra mentem volna... de megoldottam. 

Már repülök haza 🥲.

Összegzés a hazaúton


A vonaton ülök Madrid felé. Elhagytam Santiagot, a város, amit eddig a cél volt. Már tegnap elkezdett beszivárogni a Valóság ebbe a különleges világba, amit az utóbbi két hétben teremtettem, és hagytam, hogy teremtődjön bennem. Igényem van egyfajta összegzésre, eszenciára, megfogalmazásra, hogy mit is tanultam, mit viszek haza.

Nem tudom pontosan hány km-t tettem meg... az utikönyv szerint 241-et. Az első napi kitérővel, a barangolásokkal biztosan többet mentem. Mérhettem volna, de számít ez? Sokat mentem. Éreztem a testemben, fizikailag, mi a sok és mi a kevés.
Mérhettem volna a pulzusom, egészségügyi állapotom. De jól éreztem/érzem magam. Nagymértékben hatott a teljesítményemre a hangulatom, de ezt egyik mérhető paraméter sem tartalmazta volna. Figyelhettem volna jobban az étkezésemre, de éreztem, ha gyümölcsre, zöldségre, édesre, sósra vagy melegre van szükségem. Azt is éreztem, hogy nem vagyok jól, hiszem ezért indultam útnak.
Bennünk van a képesség, hogy érzékeljük magunkra, a szükségleteinket, csak újra meg kell tanulnunk odafigyelni. És akkor kevesbé vagyunk kiszolgáltatva a kütyük mutatóinak.


Sokat hagyatkoztam a belső iránytűmre vagy intuíciómra. Úgy érzem, sikerült ráérezni arra a határra, hogy meddig mehetek el, mikor kell döntenem, mikor van még idő rá, és lehet a dolgokat hagyni áramolni. Megéreztem azt is, mikor jön el valaminek az ideje, amit nem erőltettem, egyszercsak megszületett magától. Ez megerősítést ad a jövőbeli döntésiemhez.

Aztán az is feltűnt, hogy a gyakorlat sokkal többet számít. Ez (is) közhelyes. De nagyon sok önváddal illettem magam dolgok nem tudásáért, pedig csak nem volt lehetőségem gyakorolni. Sikerült bebizonyítani magamnak, hogy türelemmel, elszántsággal meg tudom találni a nekem megfelelő helyet. (Akár a fizikai térben, akár társaságban)

Arra is rá kellett jönnöm, milyen szigorúan bánok magammal. Az, hogy éppen ott vagyok, ahol (pl. pihenek az erdőben, és nem a városban bulizom) nem lúzerség, hanem önazonosság. Az, hogy kevés olyan embert találok, akivel szívesen töltöm az időmet, nem engem minősít (bár, kétségtelenül korlátokat szab). Talán, ennek tudotosításával nyitottabb leszek színesebb kapcsolatokra is. Fontos, hogy olyan kapcsolataim legyenek, amik örömöt okoznak. Ér távolságot tartani azzal, ami kényelmetlen. Ér (sőt kell) megfogalmazni a bennem lévő érzéseket legalább önmagamnak. Így talán az a túlzott idea, amit elvártam magamtól, nem fog űrt jelenteni. Ha egy nagyságrenddel engedékenyebb leszek magamhoz, még az sem lesz kevés...

A legfontosabb, az elhatározás, a nyitottság és a bizalom. A többi megy magától: a megfelelő pillanatban meglesz az irány, meglesznek a válaszok, meglesznek a társak hozzá. Nehéz ezt elhinni a mai társadalmi nyomás, anyagiasság, önzés és versengés világában. De meg kell próbálni, és ezt fontos kommunikálni. Fontos, hogy amit teszek, azt túlnyomó részt a saját örömömre tegyem (úgy könnyebb).

Sokkal, de sokkal több vidámságra van szükségem. Pont.

Ki kell húznom magam!
Magamért is kiállhatok, nem csak másokért!

Árnyalatokat kell használni. Nem fekete-fehérek a dolgok. Nem is szürkék. Színesek. Ennek a meglátása fejleszthető képesség. Az egyensúlyban tartása na, aaaz nehéz. És nehéz elfogadni azt, ha valakinek más ez az egyensúly. Ez benne a szép.


Végtelen hála van bennem:
Magam felé, hogy voltam elég bátor - számtalan kifogást találhattam volna.
Peti felé, hogy támogatta az indulásomat, és az otthoni teendők intézését viszi, a nagyszülőkért, akik segítenek neki.
A gyerekeimért.
A spirituális élményekért - gyógyítólag hatott.
A lelki tisztulásért - mely segített a múltból a jövő felé fordítani a tekintetemet.
Az időjárásért - még ha minden idők legcudarabb két hete is volt.
A társaságért, a kapcsolatokért - tükröt tartott.
Mindenkiért, aki ölelést vagy üzenetet küldött, mikor szükségem volt rá.
Mindenkiért, aki olvassa a blogom, és ezután kicsit másként kapcsokódunk majd egymáshoz.


Nem ugyanoda megyek vissza, ahonnan eljöttem. Feladtam a biztos, de megterhelő állásomat. Az új, meglehetősen bizonytalan. Itt a lehetőség a saját tartóoszlopom kiépítéséhez. Résen kell lennem, hogy ne lépjek vissza ugyanabba a csapdába, ahonnan most, úgy érzem, sikerült kiküzdenem magam. Nagyon kell hinnem benne, hogy mindig meglátom a következő lépést.
Így legyen!

Szeretettel!
J.


Santiago délután


Az igazán különleges érzés nem a megérkezés pillanatában volt, hanem amikor szinte minden ismerőssel összefutottam a városban, és meg lehetett egymást ölelgetni.
Találkoztam Mamuhal, Jackyvel, a szlovén párral, a német csapattal, és még pár ismerős arccal. ☺️

Cathy pl azt mondja, nagyon jó barátságokat kötött az úton, és azóta is tartja velük a kapcsolatot, meg, hogy olyan emberekkel találkozott, akikkel úgy érezte, régesrég barátok.

Nekem ilyen élményem nem volt. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ezen az úton nyitottak az emberek. Könnyebben beszélnek a problémáikról, valóban öszinte és ítélkezésmentes beszélgetések jönnek létre. Ez a hely szelleme, és az út lényege. Jó lenne ezt a légkört otthon is jobban megteremteni. Ki vagyunk éhezve az öszinte beszélgetésekre, a gyógyulásra.

Találkoztunk, hátra hagytuk egymást,
sokszor nem is beszélgettünk, csak láttuk egymást, össze-össze találkoztunk, vagy akár segítettük egymást és a végén jó volt osztozni a közös örömben.

És az is igaz, hogy sokak mellett elmentem, volt akivel csak biccentettünk, vagy akinek jó utat kívántunk (Bom Camino). Valahogy meg voltak írva ezek a találkozások azokkal, akikkel valóban szorosabb viszonyva kerültem. 


Délután megkaptam az igazolást az útról, felkerestem a szállást, pihentem, és visszamentem bóklászni a városba.



(Tante Katinak)




Bementem végre a román kori katedrálisba. Belül a falak és a faragványok román koriak, helyenként gótikusak, a fa díszek aranyozott barokk cuccok. Jól megvannak egymás mellett.




Szép ez a templom, ennek is volt egy mellbevágó hatása, mikor beléptem, de nehezen találtam a helyem.
Aztán körbe lehetett sétélni Szent Jakab sírját és szobrát, megsímogattam, elrebegtem imáimat.





Visszamentem a zarándokmisére, bá hezitáltam... de mivel szakadni kezdett az eső, jó ötletnek tűnt. Köszöntötték és gratuláltak a zarándokoknak, és felsorolták, ma melyik országból, hány zarandok érkezett be. (Spanyolul) Az Ungriara felaptam a fejem. Talán 1 magyar érkezett a francia úton, és egy a portugálon (én 😊)
Egész úton nem találkoztam magyarral. A legközelebbi magyar zarándok Cathy Brigi nevű barátnője volt, akiről mesélt.


Aztán, a mise vegén, ezt az amúgy óriási, a templom közepén lógó füstőlőt meggyújtották, és meglengették, legalább 30 m hosszan. Elképesztően látványos volt.


Meg persze felemelő. Megtisztulni jöttem, elengedni a múlt nehézségeit. Ha ez nem segít, akkor semmi sem...

Este még vacsiztunk, ittunk, bóklásztunk a szakadó esőben... hogy máshogy érhetett volna véget az este. Majdnem éjfél volt, mire a szállasra értem.

Hát így... ma utazom Madridba vonattal, 10.34kor indulok, 13.34kor érkezem. Este a repülőm is indul 8.45kor. 23.45re ér haza.

2024. október 15., kedd

Santiago - megérkezés



Ma is sötétben, és a szokás kedvéért esőben indultam. Reggel a szöszmötölős olaszokra ébredtem.
A közeli garázsbüfében tudtam inni egy kávét, és egy Santiago tortát ettem.


Nem itt:



Reggel pont láttam, hogy a kenyereskocsi kiveszi a pénzt a ládából, és beteszi a friss bagettet helyette 🥰


Az utam ilyen-olyan helyeken vezetett, de már a megérkezés hajtott.




(Itt mindkét tükörben látszom 🤩)


7 km távolságból már látszott a katedrális is.




Ezt a követ magammal viszem:



Itt jobbra mentem. Nem bántam meg.


Megérkeztem Santiagoba. Friss, hétköznapi, városi élettel. Aogy közeledtem, sokasodott a túrista. Nem is látszott a jel végül.







Megszereztem az oklevelet is, és visszafelé belefutottam még a német csapat tagjaiba is❣️


Ők meg a tegnapi pajtásaim. Te több ismerős arcot is láttam. Volt nagy ölelkezés. ☺️


Már a szálláson vagyok, ahol tele vannak, jó ötlet volt foglalni. Csak spanyolul beszélnek, a táskát, gondolom, matatás ellen, kint kell hagyni egy szekrényben, de cserébe megetettek.


Most pihenek. Szerzek holnapra kaját, és visszsmegyek a városba szétnézni. A katedrálisban nem jártam, mert hátizsákkal nem engednek be. Fél8kor még zarándok mise is lesz, oda is benézek...
Huh... na.